I
Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Végzet, szabadság egymást üldözi,
S hiányzik az összhangzó értelem.
Csak hódolat illet meg, nem birálat.
Nem adhatok mást, csak mi lényegem.
II
És úrnak lenni mindenek felett.
Ah, élni élni: milly édes, mi szép!
A tett halála az okoskodás.
Ah, sírjatok testvéri könnyeket,
Győz a hazugság - a föld elveszett.
III
Egy század, egy nap szinte egyre megy
Ez az enyém. A nagy világ helyett
E tér lesz otthonom
IV
Pár ezredév gúláidat elássa,
Homoktorlaszba temeti neved,
A végzet arra ítélt állata,
Mely
V
E gyáva népet meg nem átkozom.
Önszégyenét meg nem bocsátja a nép.
VI
Magadnak munka
Még megmarad a vérengző kereszt.
Megállj, a döghalált szivod magadba.
VII
Komédiának, s múlattatni fog.
Nem a kakas szavára kezd virradni,
De a kakas kiált, mert hogy virrad.
Vezess, vezess új létre, Lucifer!
Csatára szálltam szent eszmék után,
S találtam átkot hitvány felfogásban,
VIII
Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
IX
Bakó ügyes légy - órjást vesztesz el.
Egyenlőség, testvériség, szabadság!
Kár érte, egy ellenséges golyót
Megérdemelt.
X
Dobd tűzre mind.
XI
Zúg az élet tengerárja,
Én a komédiát lejátsztam,
Mulattattam, de nem mulattam.
XII
Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők,
Átpillantását vágyjuk az egésznek.
A szenvedélyt, előtte senki még
Szeretni nem bírt
XIII
Ádám, Ádám, a végső perc közelg:
Térj vissza, a földön naggyá lehetsz.
Élek megint. - Érzem, mert szenvedek,
De szenvedésem is édes nekem.
Mit sem tesz . A cél voltaképp mi is?
XIV
A tudomány nem győzött végzetén.
Ne lássam többé ádáz sorsomat:
XV
És átalán több-é, mint álom, a lét,
Egy ugrás, mint utolsó felvonás...
S azt mondom: vége a komédiának.
Megy-é előbbre majdan fajzatom,
Miért is kezdtem emberrel nagyot,
Ki sárból, napsugárból összegyúrva
Tudásra törpe, és vakságra nagy.
Szabadon bűn és erény közt
Választhatni, mily nagy eszme,
Csak az a vég! - csak azt tudnám feledni!
A hibákért előre is, Én kérek elnézést!